Az Alef -töredék- (versión húngara)

Most érek elbeszélésem kimondhatatlan lényegéhez; itt kezdődik írói kétségbeesésem. Minden nyelv csupán jelek ábécéje, melynek használata föltételezi a múltat, és ezt minden beszélgető átéli. Hogyan közöljem másokkal ezt a végtelen Alefet, melyet csak alig fog fel félénk emlékezetem? A misztikusok hasonló helyzetben ontják a jelképeket: ha az istenséget akarja kifejezni, egy perzsa a madárról beszél, amely valami módon minden madarat képvisel, Alanus de Insulis egy gömbről, amelynek középpontja mindenütt van, de a kerülete sehol; Ezékiel egy négyarcú angyalról, aki kelet és nyugat, észak és dél felé fordul egyszerre. (Nem ok nélkül említem ezeket a megfoghatatlan hasonlatokat; kapcsolatban vannak az Aleffel.) Talán megengednék az istenek, hogy én is valami hasonló képet találjak, de akkor elbeszélésement megrontaná az irodalom, a tévedés. Egyébként megoldhatatlan a fő kérdés: a végtelennek akár csak részleges felsorolása. Ebben a mérhetetlen pillanatban sok-sok millió gyönyörű vagy borzasztó eseményt láttam; de egyik sem ejtett úgy ámulatba, mint az, hogy minden ugyanazon a helyen mutatkozott, de átfedés és áttetszés nélkül. Az én szemem mindent egyidjűleg látott: leírni csak sorjában tudom, mert ilyen a nyelv. De azért valamit elmondok belőle.

A lépcsőfok alján jobboldalt egy kis tarka, szivárványló gömböt láttam, amely szinte elviselhetetlenül ragyogott. Eleinte azt hittem, hogy forog; azután rájöttem, hogy ez a mozgás csak érzékcsalódás, amit a gömbön kivehető szédítő látvány okoz. Az Alef átmérője két vagy három centi lehetett, de benne volt a világűr, nem kicsiben, hanem eredeti térfogatával. Minden tárgy (például a tükör üveglapja) végtelen sok tárgynak felelt meg, mert egyszerre és tisztán láttam a világegyetem minden pontjáról. Láttam a mozgalmas tengert, láttam a hajnalt és az estét, láttam Amerika embertömegeit, láttam egy fekete piramis közepében egy ezüstös pókhálót, láttam egy zegzugos labirintust (ez London volt), láttam véghetetlen szemeket ott egész közelről, amint fürkészve nézték magukat bennem, mint egy tükörben, láttam bolygónk minden tükrét, de egyikben sem láttam magamat, láttam a Soler utcában egy udvar végében ugyanolyan kőpadlót, amilyet harminc évvel ezelőtt egy Fray Bentos-i ház előcsarnokában, láttam szőlőfürtöt, havat, dohányt, ércteléreket, vízpárát, láttam domború egyenlítői sivatagokat és homoktengerük minden szemét, láttam Invernessben egy asszonyt, akit nem felejtek el, láttam vadul lobogó haját, büszke alakját, láttam egy mellrákot, láttam egy kör alakú, szikkadt földdarabot egy járdán, ahol azelőtt egy fa állt, láttam egy adroguéi villában Plinius első, Philemon Holland-féle Angol fordításának egy példányát, láttam egyszerre minden oldal minden betűjét (gyermekkoromban csodálkoztam, hogy nem keverednek össze, és hogy nem szóródnak szét éjszka a becsukott könyv betűi), láttam éjszakát és nappalt egy időben, láttam egy querétarói naplementét, amely mintha egy bengáli rózsa színét tükrózte volna, láttam saját üres hálószobámat, láttam egy alkmaari dolgozószobában egy földgömböt két tükör közt, melyek a végtelenségig sokszorozták, láttam lobogó sörényű lovakat hajnalban a Kaszpi-tenger fövenyén, láttam egy kéz finom csontozatát, láttam csata után életben maradt katonákat, amint levelezőlapokat adnak postára, láttam egy mirzapuri kirakatban egy csomag spanyol kártyát, láttam néhány páfrány ferde árnyékát egy melegház padlóján, láttam tigriseket, dugattyúkat, bölényeket, hullámverést és seregeket, láttam minden hangyát, ahány csak van a földön, láttam egy perza asztrolábot, láttam az íróasztal egyik fiókjában (s az írástól megremegtem) hihetetlenül szókimondó, trágár leveleket, amiket Beatriz írt Carlos Argentinónak, láttam egy kedves emlékművet Chacaritában, láttam egy valamikor oly bájos lénynek, Beatriz Viterbónak szörnyű maradványait, láttam tulajdon sötét vérem keringését, láttam a szerelmes összefonódást és a halál átváltozását, láttam az Alefet mindenfelől, láttam az Alefen a Földet és a Földön ismét az Alefet, és az alefen a Földet, láttam az arcomat és zsigereimet, láttam az arcodat; szédület fogott el, és sírtam, mert szemeim látták ezt a titkos és sejtelmes tárgyat, amelynek nevét bitorolják az emberek, de amit soha ember nem látott: a megfoghatatlan világegyetemet.

 

Jorge Luis Borges, Jól Fésült Mennydörgés. Összegyűjtött novellák, Budapesten, 2018. Oldalakat 326-328. 

Jorge Luis Borges, Trueno bien peinado. Cuentos recopilados, Budapest, 2018. Páginas 326-328.